"Szeretni, ami jut..."

Csányi Sándor, a Radnóti Színház tagjaként játszik A három nővérben, a Störr kapitányban és a Médeában. A hónap végén bemutatásra kerülő A negyedik kapu című darabban láthatja legközelebb a közönség.

-Hogyan kerültél Kaposvárra?
-Miután nem vettek fel a főiskolára, két lehetőségem volt: valami színi-iskola, vagy maga a színház. A tanodákat nem tartottam sokra, és meg is kellett élnem valamiből, úgyhogy maradt a színház. Kaposvár jutott eszembe, és esetleg Szolnok. Aztán beszélgettem Csákányi Eszterrel, utána már egyértelmű volt a döntés.

-Nagyon ezt akartad csinálni. Miért?
-Körülbelül három-négy éves lehettem, lovagoltam a fotelen, és azon gondolkodtam, hogy vajon mi legyek. Volt, aki rendőr akart lenni, volt, aki királylány. Azt hiszem, akkor jöttem rá, ha színész lennék, akkor bármi lehetnék. Megtetszett az ötlet, és így színész lettem.

-Jártál akkoriban színházba?
-Nem, csak a tv-ből tudtam, hogy vannak színészek. Persze az osztállyal együtt engem is elcipeltek mindenféle előadásra. Hülye helyzet volt, mert tudtam, hogy színész akarok lenni, de iszonyatosan utáltam, untam azokat az előadásokat. Ez mégsem változtatta meg az elképzelésemet a pályáról - teljesen mást gondoltam róla már akkor is.

-A főiskola után a Krétakörbe mentél?
-Igen, mivel a főiskolán a Lukács Andor rendezte Liliomon kívül végig Süsüvel (Schilling Árpád) dolgoztam. Amikor elsős voltam, akkor rendezte a Baal-t, és keresett embereket a darabhoz. Addigra láttam már vizsgáit, úgyhogy mikor kérdezte, hogy tudok-e valamilyen hangszeren játszani, mondtam igen és felsoroltam vagy nyolcat. Persze egyiken sem játszottam, a lényeg az volt, hogy bekerüljek. Süsü elhitette velünk, hogy amit csinálunk, az fontos. Igézet volt.

-Később miért a Radnótihoz szerződtél?
-Amikor el akartam jönni, gondoltam, két helyre érdemes menni: a Katonába, vagy a Radnótiba.

-Kaposvárra már nem?
-Az más időszaka volt az életemnek - gondoltam, nem megyek vissza. Ha nem lettem volna még ott, lehet, hogy oda szerződöm.

-Sok színész van, aki a Katonában vagy a Radnótiban szeretne játszani. Miből gondoltad, hogy te kellesz oda?
-Úgy gondoltam, bárhova mehetek. Persze sokat segített, hogy Bálint András tanított minket a főiskolán, és mi kifejezetten jóban voltunk. Vannak barátaim, akik nem végeztek a főiskolán, nem is tudnak elhelyezkedni, akármilyen jók. Bevalljuk vagy sem, a főiskola erre jó: az ország legjobb rendezőivel - Zsámbékival, Szásszal, Ascherral, Gothárral és a többi nagyon jó rendezővel dolgozhat az ember. Ezen kívül az összes színház főrendezője, igazgatója ott ül a vizsgákon. Az ember beszélő-viszonyba kerül velük, és ha ezek után odamész hozzájuk, nyilván kevesebb félelem van benned. Ehhez képest, ha egy videokazettával odamegy egy színész valakihez, hogy tessék, ilyen vagyok, az - nem kell magyaráznom - lehetetlen helyzet. Bálint András egyébként, miután elkerültem a főiskoláról mindig eljött és megnézett, mert érdekelte, hogy egy volt tanítványa hogyan alakul.

-A főiskolán egyébként mit tanultál?
-Csak azt lehet megtanulni, ami az emberben már eleve benne van. Igazán új dolgokat szerintem nem lehet tanulni - sem a színházban, sem az életben. Azzal szembesül az ember, hogy van amit meg tud csinálni, és van amit nem. A legfontosabb tanulság nekem az volt Süsünél a főiskolán, hogy lehet hinni a közös munkában, és megerősíti az embert, ha érzi, hogy tartozik valahova. A pontossága pedig teremtő volt. Én hajlamos vagyok a pontatlanságra, ha nem dolgoztam volna vele ennyit, most sokkal linkebb lennék. Ő irtotta bennem ezt. Nála tényleg meg lehetett tanulni, mi a szorgalom. Arra jöttem rá a nyolc év alatt, hogy nem elég a tehetség. Vagyis kell egyfajta tehetség, de ezt inkább ízlésnek nevezném, vagy gondolkodásmódnak. Az igazi tehetség az, ha az ember harmóniában van önmagával. A színészet számomra kicsit olyan, mint valami pszichoterápia. Azok a szerepek, amik megtaláltak, mindig pont arról szóltak, amik az életben is foglalkoztattak. Itt van most a Médea, amiben játszom egy faszit, aki nagyon szép. Fiatal marad testben és lélekben, és nincs semmiféle kötelességtudata, nem akar semmilyen felelősséget sem vállalni. Épp most tartok ott, hogy szeretnék családot, gyereket, mégis komoly problémám, hogy tényleg merek-e felelősséget vállalni valakiért, hogy szembe tudok-e nézni az ezzel kapcsolatos hibáimmal. Most nagyon jó eljátszani egy olyan embert, aki ezeket nem teszi meg. Jó azt a részemet előhozni, eljátszani, amelyik képes cserbenhagyni, elárulni és elmenekülni. Ezt kegyetlen, és rossz kimondani, hogy ilyen is vagyok, de ez van. Csinálhatnám úgy is, mintha mindez nem lenne bennem. Használhatnék kliséket: rengeteg olyan formai dolog van, amit idővel megtanul az ember a többiektől. Persze, vannak olyan helyzetek, amelyekkel az életben nem találkozom - például be kell jelenteni egy halálhírt, vagy lelőnek - ezek elég szélsőséges esetek ahhoz, hogy megtörténjen velem. Tehát úgy csinálom, mint ahogy egy másik színész valahol - aki szintén elleste valakitől. Könnyebb a már meglevő utat járni, mint újat keresni. Az ember bejön próbálni, de hogy tényleg dolgozik-e, vagy csak elmondja a szöveget, az az ő választása, és ezt jellemzően nem is kéri tőle senki számon.

-Zsótér Sándor sem?
-Ő igen - ahogy Süsü is - olyan ember, aki küldetésének tekinti, hogy színészt csináljon abból, akivel együtt dolgozik. Ez vitákkal, kiabálásokkal, gyötrésekkel jár. Elképesztő érzékkel találja meg azt, amiről az ember legkevésbé sem gondolja, hogy meg lehet találni, és amit szeretne titkon megtartani. Mikor az ember kezdi már úgy érezni, hogy egy kicsit jobb passzban van, akkor nagyon oda tudja tartani a tükröt. Közben meg ott ült mellettem Csomós Mari, úgy, mint aki világéletében soha nem volt színpadon. Elképesztő volt látni, hogy a rengeteg eljátszott szerep után még mindig ilyen nyitott tud lenni, és ennyire tudja érdekelni valami.

-Játszani sem lehet könnyű.
-Amikor játszunk egy darabot, már reggel görcsbe áll a gyomrom. Előadás után pedig folyamatosan remeg a kezem. Ha nem csinálom jól, pillanatok alatt iszonyatosan elbukom. Minden előadás után azt érzem, hogy megsejtettem valamit, amit legközelebb meg kellene csinálnom. És legközelebb sem jön össze, és lehet, hogy ez a munka nekem arról fog szólni, hogy sosem tudom majd igazán megcsinálni. Mindannyian félünk ettől, ezért, ha sikerül, akkor nagyon jó. Persze nincs semmi garancia arra, hogy a következő este ugyanúgy sikerül.

-Alakult valami közös együttfélős rituálé?
-Járkálunk előadás előtt, és mindenki mindenkinek megfogja a kezét, megköpdösi, vagy megpuszilgatja a másikat. Kellenek a varázslatok, mert olyan helyre megyünk, ahol nem lehet tudni, hogy mi lesz.

-És a nézők?
-Nekik szól a darab. Azon már túl vagyunk, hogy a színház vagy a film az embereket bosszantsa vagy szembesítse őket valamivel. Sok minden már sokszor nem is olyan kínos - mindezek mellett még lehet tök normálisan élni. Egyébként nem tudom, mások milyenek, hogy élnek. Jól csak a saját kapcsolatomat ismerem. És tudom - mert sokan megírták, vagy megcsinálták már filmen - hogy tökéletlenségeivel együtt teljes egy kapcsolat. Ha az ember tudja szeretni, ami neki jut, az a tökéletes. Forgattunk most egy filmet - a Kontroll-t, szeptembertől játsszák majd a mozik - ami BKV ellenőrökről szól, akikkel pontosan az történik, ami bárki mással. A társadalom alján is ugyanúgy vannak barátságok és szerelmek. Mindenkivel történnek csodák, csak észre kell venni. Ezzel szemben a valóságban minden arról szól, hogy nyerned kell. Minden áldott nap neked kell a legjobbnak lenni - ettől pedig meg lehet bolondulni. Ez a film arról szól, hogy egyáltalán nem kell minden áron nyerni.

-A színészek is ilyen kényszerben élnek, sőt, talán még fokozottabban, mint más szakmákban.
-Sokan ezt gondolják, és ez néha igaz is, de az erőlködés mindig meglátszik. Ha nagyon kepeszt az ember - ha próbál nagyon jó lenni, az egy idő után visszatetszést kelt. Hiszen egy rendező, ha keres egy színészt, akkor olyat akar találni, akinek van valami titka, távolsága. Ahogy a szerelemben is. És nemcsak azért nem kepesztek, mert így praktikusabb, hanem valahogy nem is esik jól.

-Más filmben játszani, mint színpadon?
-A filmen nagyon látszik, ha valami nem stimmel. Ilyenkor elkezdek rápakolni és 18 millió gesztussal megtámogatni, mert nem hiszem el, hogy anélkül is átjön a figura. Csak azok a színészek jók filmen, akik jóban vannak magukkal. Az, hogy mennyit gyötrődnek, mennyit isznak, meg hogy esnek szét, az már más dolog. A lényeg hogy mennyire tudnak a saját tehetségükkel bánni, hogy éppen mennyire vannak kibékülve magukkal. A tehetséget úgy lehet életben tartani, ha az ember egyszerűen megy az úton. Amint kialakul valami megérkeztem-féle érzés, akkor baj van, és erőlködés. Akkor veszik el a harmónia, ha az ember azt gondolja, hogy őt nem ismerik el, nem elég sikeres, és a hiba mindezért a külvilágban van. A tehetségtelen emberek mindig elégedetlenek.

-Azt mondod, hogy a tehetség harmónia, meg ízlés. Akkor hasonló ingerek közt felnövő embereknek miért lesz mégis eltérő az ízlése és tehetsége?
-Talán a tehetséghez még az is kell, hogy az emberben legyen arra igény, hogy folyamatosan javítson önmagán, de nem azért, hogy tehetségesebb legyen. Nem valamilyen okból kell folyamatosan jobbá lenni. Ebben különbözhetnek az emberek. Mondok egy példát: pár évvel ezelőtt felkértek egy coca-cola reklámhoz, a forgatás Svédországban lett volna, és nagyon sok pénz volt kilátásban. Több ember tanácsát is kikértem, és mindenki rá akart beszélni, hogy vállaljam el. De azt gondoltam: nem igaz, hogy az a világ nem hat az emberre. Így aztán inkább "megdumáltam" a Jóistennel, hogy oké, ezt nem vállalom el, de adjon helyette szerelmet. Két hét múlva találkoztam Liával. Fontosnak érzem letenni ezeket a pontokat, amihez tarthatom magam, mert ha tíz év múlva nagy gázban leszek, és visszanézek, akkor is tudom majd szeretni magam, és azt, amit végig csináltam.

-Gondolod, hogy meg kell fizetni a dolgokért?
-Előbb vagy utóbb, biztos. Például Kaposváron három évig dolgoztam, mire elmondhattam három mondatot a színpadon - nagyon sok mindent ki kellett találni, végig kellet járni, hogy észrevegyenek.

-Szenvedtél?
-Nem, nagyon jó volt, mert lehetett tanulni, és úgy továbblépni, hogy ne csináljak többet, mint amennyit kell, hogy ne gyilkoljam magam azzal, hogy kilógok a tömegből. Aztán a főiskolán minden más volt. Ott meg kellett tanulnom beszélni. Hihetetlen nagy adomány az életemben, hogy egyáltalán nem tudok beszélni, így folyamatosan kell gyakorolnom. Sokszor annyit foglalkozom a szöveggel, amennyit egyébként nem foglalkoznék. A sok gyakorlás viszont többet jelent, mint nagyobb jártasságot. Ha felülök mondjuk egy repülőre, és elrepülök Párizsba, akkor nem úgy érkezem meg, mintha gyalog mentem volna hetekig, hónapokig - miközben végig Párizs járt volna a fejemben. Ha repülővel megyek, soha nem kapom meg ezt az élményt.

-Te így élsz?
-Próbálok. A magánéletben például lehet úgy is élni, hogy az ember a barátnője mellett összejön ezzel-azzal. Csak akkor éppen az veszik el, ami miatt jó valakivel együtt élni: az, hogy van kihez tartozni.

Proics Lilla