A mellőzött nemzedék vagy az ördög csábítása

Mostanában a Kontroll egyik főszereplőjeként emlegetik, amelynek nézőszáma a magyar filmek között csúcsokat dönget. A színházjárók viszont Csányi Sándort azóta tartják számon, amióta színinövendékként Liliomot alakította. Eleinte a Krétakör társulatában játszott, második évada pedig a Radnóti Miklós Színház tagja, ahol csakhamar Edmundot formálja meg Az utazás az éjszakába című O'Neill-drámában.


- Interjú -

Pár esztendeje van a pályán, ám egymástól szögesen eltérő színházakban fordult meg. Ami kíváncsivá tesz: döntően más-más tapasztalattal jártak? Mit tanult például a kaposvári társulatban, vagyis egy szakma által preferált színházban, amelynek a munkájába a kezdet kezdetén kóstolhatott bele?

–Mondták, elmúlt a nagy korszak. Ez már nem az a Kaposvár. Mégis szerencsés voltam, hogy ebbe a társulatba csöppentem bele. Mert lényeges, milyen ízlésvilággal találkozol először. Márpedig erős és célratörő munka folyt akkoriban is, amikor csoportos szereplőként szerződtettek. Lelkes és teherbíró emberek dolgoztak egészen kicsi szerepekben is. Három évadot töltöttem ott. Statisztaként tovább nem fejlődhettem volna. Azt pedig megtanultam, hogyan lehet kitűnni a tömegből, úgy elmondani egy-két mondatot, hogy észrevegyenek.


Hogyan? Mi a fortélya?

–Nem szabad nagyon igyekezni. Hiszen mindenki, akinek egyetlen mondata van, szörnyen iparkodik. Amitől mindegyikük szinte ugyanolyan lesz. Persze jelen kell lenni, koncentrálni. De akkor tűnsz ki, ha mersz fesztelenebb lenni. Az első időkben egyébként a színésznek az a feladata, hogy építse a személyiségét. Az hat a leginkább. A technika pedig arra kell, hogy ezt a személyiséget zökkenők nélkül adhassad át.

Gondolom, ezeket a mesterségbeli tudnivalókat színinövendékként sajátította el.

–Mindenekelőtt önbizalmat adott, hogy egyáltalán felvettek, hiszen abban sem bíztam annak idején, hogy gimnazista lehetnék. Mert az másik kaszt. Semmit a világon nem tudtam, se beszélni, se hangsúlyozni, se szerepet elemezni. És hamarosan egy tizenegy fős osztályból ketten, Bodó Viktor meg én afféle vezető helyzetbe kerültünk, magunk rendeztük a jeleneteinket. Ami nagyobb áttekintést igényelt, mint pusztán eljátszani egy szerepet. Mi favorizált produkciókban léptünk fel, mert "krétakörösök" voltunk.

Vagyis ahhoz a társasághoz kötődtek, amelyik Krétakör Színház néven, Schilling Árpád vezetésével azóta kivívta a maga helyét a színházi életben. Mit kapott ettől a meglehetősen zárt közösségtől?

–Emlékszem, még a Baáltpróbáltuk, amikor Schilling, azaz Süsü azt mondta: ebből világszínvonalú előadás születhet. Addig mondta, amíg el nem hittük. Elhitette, hogy amit csinálunk, lehet olyan értékű, mint amiket felemlegetni szoktak. Hogyan játszott Latinovits 1972-ben? Vagy Őze Lajos? Lehet, hogy miránk fognak hivatkozni évtizedek múltán. Halljuk, hogy voltak fontos nemzedékek, volt az úgynevezett nagy generáció. De az a múlt. Úgy nehéz dolgozni, ha egy mellőzött generációhoz tartozunk. A Krétakör pedig hitet, öntudatot adott.

Ez nem annyira különleges. Mindig is jellemző volt a korábban amatőr, ma
alternatív névvel illetett társulatokra, az intézményes struktúrán kívül működőkre, hogy istentelen nagy küldetéstudattal rendelkeztek. Ennek az időszaknak a szakmai hozadéka érdekelne.

–De valóban eljutottunk az Európai Színházak Uniójának fesztiváljára. Ez adja a mondottak hitelét. Ha úgy tetszik, a főiskolai próbaterem után a következő kép, hogy megyünk a strasbourgi Hiltonba. S ott vagyunk Milánóban vagy Berlinben. Kinyílt a világ. Különben Süsünél többnyire azokat a karaktereket játszottam, akik a főhős ellenpontjául szolgálnak, s termelik a feszültséget. Itt azt tanultam meg, hogyan lehet egy előadást szolgálni, abba beleolvadni.

Ez az ellenkezője annak, amit a kaposvári tömegben tanult. Már tudjuk, hogyan lehet kitűnni. Elmondaná, hogyan kell beolvadni?

–Egy-két órával kezdés előtt benn voltunk. Bemelegítés, az előadás lejárása, erős közösségi munka. A Woyzeckben én játszottam az ezreddobost, de Süsü avíttaknak találta a mondataimat, s egyetlenegyet sem hagyott meg. Többnyire köteleken lógtam az előadásban. Ami egyre kevésbé lelkesített. Megcsináltam hozzá a napi fekvőtámaszadagom. Mindinkább úgy éreztem, ha magát a szerepet elkerülöm, adósak maradunk bonyolultabb tartalmakkal.

S ha a főszerepeket játszotta volna? Bár magam is úgy találom, hogy inkább egyféle játékintenzitást kívántak ezek az előadások, semmint a jellemek vagy akár a szituációk valódi kibontását.

–Mindünknek ugyanaz volt a dolga. Hogy egy nagy, kötött formába illeszkedjünk, olyan expresszív képekbe, amelyekben kevés a mozgástered. Miközben éreztem, hogy semmit sem tudok a szakmából. Gondolkoztam, hová menjek. A Katonába? Ahol gyakoroltam. Ami megvolt. Vagy a Radnótiba? Azért döntöttem a Radnóti Színház mellett, mert az homlokegyenest ellentéte a Krétakörnek. A legelső feladatom az volt, hogy szmokingban bejöjjek egy ajtón, s azt mondjam: „Köszönöm, hogy itt voltál. Remélem, máskor is megtisztelsz.

Ilyesmire csakugyan nem volt szüksége a Krétakörben.

–Sohasem kellett volna használnom például az eleganciát. Noha hihetetlen erő. Gondoljunk arra, hogyan viselt frakkot Jávor Pál. A színésznek ez is feladata. Bármennyire nem „trendi” ma egy elegáns fiatal. De nekünk kutya kötelességünk megtanulni, hogy nemcsak a nyolcadik kerületi sutytyót kell megmutatnunk. Az ilyen laza, pongyolán beszélő srác inkább megy nekem is. De hogy elmondjak egy semleges mondatot középhangon? Még most is birkózom vele. És máig nehezen tudok egyenesen megállni.

Egyenesen megállni? Mit csinál helyette?

–Rossz a tartásom, görnyedt vagyok. Kevesen tudnak rendesen kiegyenesedni, a korosztályomban elképesztően kevesen. Ritka bátorság kell ahhoz, hogy az ember csak megálljon, és megszólaljon. Ne találjon ki valamit helyette. Ne ficánkoljon, ne ügyeskedjen, ne bújjon el valamilyen karakterbe. Amikor a Médeát próbáltuk, Zsótér Sándor is ezzel gyilkolt: Istenem, Csányi! Semmit nem mersz kipróbálni, amiről tudod, hogy nem áll jól? Akkor forgattam éjszakánként. Hajnali hatkor befejeztük, nyolckor felkeltem, tízre bementem a próbára, este héttől játszottam. Éjféltől újra forgattam. Harminckilenc éjszaka.


De a próbán igazán elüldögélhetett

–Éppen az volt a nehéz. Ha mozoghattam volna. Mondogattam magamban: nem alszol! Nem alszol! Nem alszol el! Se mozgás, se gesztusok. Minden eszközömtől megfosztott. De megtanított, hol a hangsúly. S ha az ember jól hangsúlyoz, benne van a helyes állapot. Ha viszont az ember színészkedik, összevissza dobálja a hangsúlyokat. Különben sem tudom letenni a pontot. Minden előadás előtt parafadugóval a számban mondok veretes szövegeket, amivel „bemelegítem” a szájizmokat. Ha nem csinálom, nem lehet érteni, mit mondok. Ha Médea lesz, már napokkal előtte minden bajom van. Az a feladatom, hogy a saját nyugalmamat megteremtsem. Nehéz pali, s agyoninstruál. Ott ülök a színpadon, s egy kis Zsótér magyaráz a fejemben. Nagyokat veszekedtünk. Székeket törtem össze.

Ilyen széktörős fajta?

–A tehetetlenség hozza ki belőlem. Ha nem jön össze valami, máris ingerült leszek. Ha pedig nagyobbat kiabálok, mint amennyit megérne, el is párolog az indulat. Mert akkor kicsit nevetségesnek is érzem magam. Különben máskor, rosszabb helyen tör ki belőlem. Így vagyok azzal is, akit szeretek. Liliom is ilyen. Egyébként a keresztapámtól nagyszerű férfiképet kaptam. Legyél olyan, aki mindenáron megvédi a családját, nagyon határozott, nagyon tisztességes.

A tisztesség bizony elkél ezen a pályán is.

–Ezért kell vigyázni a döntéseinkkel. Reklámok, sorozatok, show-műsorok. Most, hogy a Kontroll megy, innen-onnan megkeresnek. Nem áltathatom magam, hogy az én mondataim majd hitelesek lesznek akármilyen ótvar műsorban. Úgy, ahogy van, az ördög műve. Akkor is, ha nem afféle patás szerzetként toppan eléd, hanem ártatlan kisgyermek képében. A szemedbe hazudnak. Amint aláírod a szerződést, mást mondanak. Mindegy, mit ígér a média, nem szabad elhinni. Csak egyszer dőltem be. A miénk komoly hivatás. Ha engednék a csábításoknak, s a tehetségem forintokra váltanám, ez az erő elsorvadna bennem.

Márpedig ereje teljében van

–Már Kaposvárott úgy éreztem, ha csak fél percre vagyok a színen, a közönségnek hihetetlen ünnep. Máig úgy érzem, hogy mindenki arra vár, hogy én bejöjjek. Mert az a csúcs. A gyomromban érzem. Nem szerénytelenségből mondom. Alighanem ez az állapot a munkám része. Hiszek abban, a Jóisten azért adta a tehetséget, hogy szolgáljak vele, szeretetet adjak. Ha játszom, úgy érezzék az emberek, ők jók.

Legalábbis jóravalók

–Hogy jó dolog embernek lenni. Nem érdekel, hogy az ország legeldugottabb sarkában is felismerjenek. Mert láttak a tévében. Felismerni egy arcot? Semmit sem jelent. Nem az első filmem forgattam, majd jön még egy, s még egy. Ha tíz év múlva valaki meglát az utcán, s eszébe jut egy jelenetem, amelyik megrendítette, az nekem elegendő. Nem akarok tízmillió ember kedvence lenni.