Színészek és színészhallgatók

Az eseményekkel párhuzamosan kezdtem készíteni azokat az interjúkat, amelyekben megpróbáltam felmérni, milyen a diákok véleménye saját egyetemükről. Már a beszélgetések során rá kellett jönnöm, a hallgatók nincsenek könnyű helyzetben. Sem azok, akik diplomaosztás előtt álltak és hamarosan elhagyták az intézményt, azok pedig különösen nem, akik maradtak. Unalomig ismételt közhely, hogy a magyar színházi szakma rettentően kicsi, mindenki ismer mindenkit, a kényelmes, átlátható otthonosság előnyei azonban, egyetlen pillanat alatt könnyen akárki hátrányára, rémálommá válhatnak.

Az egyetemen a szakma képviselői tanítanak, annak elvégzése után adott esetben tehát nem lehet könnyedén megszabadulni azoktól, akikkel valaki elégedetlen volt, sőt esetleg velük szemben nyílt kritikát fogalmazott meg. Az pedig érthető, hogy akik ma is az intézmény falai között tanulnak, kétszer is meggondolják, hogy mit mondanak. Jobb az amúgy is kiszámíthatatlan (színész)sorsot nem kihívni maguk ellen. Voltak tehát, akik beszélgetéseink bizonyos részleteit csak név nélkül vállalták. (Az írás megjelenése előtt, és után is történtek „jóakaratú figyelmeztetések”, megdorgálások, súrlódások.)

Az ifjak mindig az elődöktől tanulnak mindent. Mivel fiatalokról van szó, gondolkodásuk és félelmeik érthetőek. Körbenéznek és látják, mi folyik körülöttük. Mindezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert előre tudom, kik lesznek majd azok, akik a névtelenséggel kapcsolatban erkölcsről és etikáról szónokolnak majd, szokásuk szerint felháborodnak, miközben ott, ahol szerintük senki nem látja és hallja őket, érdekesen bizarr megjegyzéseket tesznek kollégáikról. Ám ennél fontosabb, hogy a haladás és a változások hangos álbajnokai a négy fal között egészen másképpen viselkednek azokkal a fiatalokkal, akikről úgy sejtik, hogy még vihetik valamire.

A történetek alapján még a vártnál is lesújtóbb kép bontakozik ki, talán nem is annyira a Színház- és Filmművészeti Egyetemről, mint inkább egy elfásult és megrokkant kétarcú generációról. Erről az egyik fiatal színész így beszélt: „…van egy nagyon szépen kialakult maffia, amely az egész kört behálózza, és aki a körön kívül reked, az lényegtelen ember. És ez a kapcsolatrendszer működik. Ha jó vagy és megvannak a jó kapcsolataid, akkor kétszer könnyebb a dolgod, ha pedig ellene szegülsz az egésznek, akkor két esélyed van. Az egyik, teszel valamit, ami megfellebbezhetetlen, vagy egyedül maradsz. Hát ez most nagyon stabilan így áll. És amíg ez így van, addig nem lehet felfordítani az egyetemi oktatást. Ha színészekkel, vagy színészhallgatókkal készítesz interjút, akkor ők úgysem adják a nevüket olyan mondatokhoz, hogy ki mennyire rossz, mert akkor egy hét múlva nem fognak a színházakban szerepelni.”

Tizenkilenc beszélgetés készült el, és számtalan háttérbeszélgetést folytattam. Beszélgetőpartnereim között volt egy színész (Kocsis Gergő), három frissen végzett színész (Melkvi Bea, Nagy Zsolt és Szabó Zoltán) és két végzős színészhallgató (Bodó Viktor és Csányi Sándor). Négy ifjú színházrendező (Forgács Péter, Rusznyák Gábor, Schilling Árpád és a bábosból rendezővé avanzsált Szákás Tóth Péter), három idén diplomázó operett-musical szakos színészhallgató (Gula Péter, Nyári Szilvia és Rezes Judit), egy végzett dramaturg (Sediánszky Nóra), három dramaturghallgató (Hankó János, az elsős Szűcs Anikó és Rácz Attila) és végül két filmrendező (Mispál Attila és az egyetemi diplomát sohasem kapott Hajdu Szabolcs).

A beszélgetésekből nagyon határozott benyomás körvonalazódik a Színház- és Filmművészeti Egyetemről. A kép persze általános, színtelen és durva vonalakkal rajzolt, amelyet a konkrét helyzetek gyakorta oldhatnak, színesíthetnek és lágyíthatnak. A képen egy monopolhelyzetben lévő művészeti felsőoktatási intézmény látszik, ahol a hallgatók többsége magára hagyottnak érzi magát, ahol nem tudja eldönteni, hogy kihez fordulhatna segítségért, ahol mindenki rohan és semmi sem fontos igazán. Egy hely, ahol egy év alatt a hallgatók rádöbbennek: csak magukra számíthatnak. Ha másért nem, hát azért, mert a többiek elmondják nekik. A hibákra így elég gyorsan ráeszmél mindenki, csak éppen a művésztanárok jelentős része nem kedveli, ha ezt valaki ki is mondja, hiszen a hallgató örüljön, hogy 800 emberből felvették, fogja be a száját és tanuljon. Bodó Viktor állítja: „Nem követelheted az elsőstől, hogy ne nyisd ki a szemed, ne gondolj semmit, és főleg ne kritizálj. A hallgató nem tatu. Persze ilyeneket is lehet nevelni, de akkor olyan lesz a helyzet, mint ma. Lehet, hogy éppen itt rontották el. Szerintem nagyon fontos kritizálnunk egymást és mindegy a köztünk lévő korkülönbség. Legfeljebb hülyeséget mondunk egy ideig, úgy is tudjuk, hogy egy malomban őrlünk. Vicces, ha valaki ebből csinál hiúsági kérdést. Én máig nagyon kíváncsi vagyok az osztálytársaim, az iskolatársaim és a tanárok véleményére is. De azt ne kívánja senki, hogy ne legyen véleményem, és azt ne mondjam el.”

Ő volt az, aki megismételhetetlen módon két hónapra abbahagyta az egyetemet. Kilépett, ahogyan ő fogalmaz, de tegyük hozzá, megpróbált kilépni. „Láttam, hogy nem megfelelő a mozgásoktatás, a mesterségoktatás sem. És kevés az a heti két óra. Rosszul van beosztva. Az elméleti tantárgyak másodlagosak lettek, holott sokkal komolyabban kellene őket venni. De nem lehet, mert a mesterség tantárgyak kerülnek előtérbe. Nem költészettan órán dől el, ki kapja meg a szerepet, hanem mesterség órán. Felállítottak egy olyan mércét, amit sem ők, sem mi nem tudunk betartani.” Az osztályfőnöke, Marton László azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Több órán át beszélgettek, és Bodó visszatérhetett az egyetemre. Rájött, vissza kell mennie, végig kell csinálnia. „Ezt nem lehet eldobni csak azért, mert az oktatás nem úgy működik, ahogyan szeretném. Nagyon nehéz megmondani, mire van szükségünk, lehet, hogy húsz év múlva visszatekintve úgy látjuk majd, azt kaptuk, amit kellett.”

Bodó egy éven át arra gondolt, hogy ő nem ezt akarta, másmilyen színiegyetem képe élt a fejében. Hamar rájött, csak magára számíthat, és rajta áll csupán, hogy a legtöbbet tanulja meg abból, amit ellesni képes. A hallgatók gyorsan ráébrednek, hogy helyettük senki nem csinálja meg a jeleneteket, és ezért általában az éjszakák árát kell megfizetniük. A Rákóczi úti épületben gyakorta még éjfélkor is égnek a lámpák. Tudom, hiszen az épülettel szemben lakom, és éjszakai kutyasétáltatáskor mindig felnézek az ablakokra. A hallgatók néha megmutatják tanáraiknak az elkészült részeket, akik kurta instrukciókat adnak, majd általában távoznak. Csányi Sándor: „Lehet, hogy ennél volna jobb pedagógia, de annyiból hasznos, hogy rászoktat, csak magadra számíthatsz. Így megszokod, hogy folyamatosan pörögnie kell az agyadnak és minden pillanatban látnod kell a jeleneteket, amiket csinálsz." De hiába dolgozik az ember éjszakáról éjszakára lógó nyelvvel és fáradtan, a hite minden nappal kopik egy keveset. Melkvi Bea: „Elsőben meg másodikban kiosztják a helyzetgyakorlatot: azt mondják csinálj egyet, vagy adnak egy konkrét jelenetet. Te próbáld az osztálytársaddal, hozd be órára, akkor megbeszéljük, megvitatjuk, javítunk rajta, kicsit belerendezek, aztán próbáld újra. Ez eddig rendben lenne, csak egy idő után rájöttünk, hogy nincs valós visszajelzés. Használható kritikát tehát nem kap az ember, vagy egyszerűen azt mondják, hogy úgy rossz, ahogy van. Meggyőzésről, magyarázatról szó sincs. Soha nincs közvetlen kapcsolat és beszélgetés sem.” Akad, akit boldoggá tesz, hogy maga szöszmötölhet társaival egy-egy jeleneten. Bodó Viktor: „Ezzel nekem soha sem volt problémám. Nem csinálhatok olyasmit, ami idegen a szereptől, ezért nem árt kicsit rendezői fejjel is gondolkodni. Védekezésül.”

A színészhallgatók számára a nyolc egyetemi szemeszter lényegében négy év kemény lobbizás a saját sorsukért. Kocsis Gergő állítja: „Ha ezt ízlésesen, komoly akarással csináljuk, és esetleg valamicske tehetség is szorult belénk, akkor ez az egyetem a sok anomália ellenére is még mindig működő rendszer, az érték előbb-utóbb felcsillan benne.” Hozzá hasonlóan nagyon sokan vannak azon a véleményen, hogy az egyetemet, ha nem is lehet jobbá varázsolni, de az ember maga is sokat tehet azért, hogy fontos legyen számára a Rákóczi úti falak között eltöltött idő. Bodó Viktor: „Most visszatekintve úgy gondolom, hogy a személyiségem, a műveltségem szempontjából nagyon fontos volt az ott töltött idő. Egy évig folyamatosan minden nap arra gondoltam, hogy nem ezt akartam. De nem tudtam átmenni máshová, mert ebből csak ez az egy van. De ezek a pillanatok értékesek voltak, mert rögtön azon kezdtem gondolkodni, milyennek kellene lenni egy jó iskolának, vagy nekem mi lenne hasznos. Ha azonban már ezen kezdesz gondolni, akkor csak rajtam áll, hogy meg is tanuljam. Ehhez nem kell egyetlen tanár sem.”

Mások ennél sokkal kritikusabb hangot használnak, és egészen sarkítva fogalmaznak: „…a Színművészeti Egyetem önmagának való, belterjes, önfertőző intézmény, és nem egy kifelé nyitott fórum.” És persze arról is megvan a vélemény, hogy mindez miért lehet így: „Az egyik legnagyobb hibája az őszintétlenség, az őszinteség teljes hiánya. Embereknek legyenek akár tanárok, akár diákok nem mondják meg, hogy rossz, amit csinál. Elképesztő, hogy mennyire hiteltelen emberek vezetnek osztályt, vagy kerülnek helyzetbe. Szomorú, hogy az egyetemnek nincs zsűrije vagy művészeti tanácsa, akik döntenének. Az egyetem presztízse évről évre csökken, egyre kevesebben jelentkeznek… Aki ma ide felvételizik, nem is tudja, milyen meghatározó dolog lesz az életében, kinek az osztályába kerül. Mélységesen nagy zsákbamacska, ami az egyetemen történik. Nagyon improvizatívan történnek itt a dolgok négy éven keresztül. És ez baj." Valaki egy beszélgetés végén kicsit elgondolkodva jegyezte meg: „Bár ezzel magamat is minősítem, de mondhatjuk, hogy az egyetem papírgyár. Közben azért mégis egy csomó mindent meg lehet itt tanulni. De csak akkor, ha iszonyatos munkával kikaparod magadnak.” Néha hallani a folyosókon messziről jött véleményeket is. Egyszer itt járt egy román tanár, aki magyar tanítványainak a zárt ajtók mögött a következőket mondta: „Mi nem kedveljük a budapesti egyetemet, mert hanyagnak tűnik, és nem megalapozott a tanítási rendszere.”

A magány, a magárahagyottság, a küszködés, mint valami szomorú magyar népballada refrénje tér vissza újra és újra a legkülönfélébb hangszerelésekben. Szabó Zoltán: „…a tanárok nem azon fáradoznak, hogy kibontsák az egyéniségedet, de te szenvedsz, küszködsz, és ha nem sikerül, akkor érdektelenné válsz, akkor nem dolgoznak veled. Nem értettem az egészet: vegyek magamra valamit, hogy érdekessé váljak? De ezt egy mesterrel sokkal egyszerűbb lett volna, aki rámutat mit kell erősítened, mit kell visszafojtanod magadban. Ebben az esetben sokkal hamarabb és könnyebben megtalálod a saját egyéniségedet, így pedig egy csomó emberen veszem észre a küszködést, hogy kitaláljon magának valamit.” És persze mindenki elmondja ugyanazt: a hallgatók egy darabig megbeszélik, hogy valami nem stimmel az egyetemmel, de egy idő után, már maga a téma is annyira unalmassá válik, hogy inkább mindenki magába fordul és igyekszik a munkájára koncentrálni. A vélemények még abban is megegyeznek, hogy ez az idő harmadik év elején köszönt be. Bodó Viktor: „Akinek van egy kis esze, szeme ehhez a dologhoz, az látja, legfeljebb nem beszél róla, mert minek beszéljünk róla. Ez lesz ugyanis ötven év múlva is. Így alakult ki, és így is marad… Az a baj, hogy erről csak beszélgetni lehet, és még az egyetemen is minden hét után megbeszéltük, hogy milyen rossz, aztán megint eltelt egy hét, és nagyon jól éreztük magunkat így. Aztán megint beszélgettünk egyet, de harmadikos korában az ember már nem beszélget arról, hogy mennyire rossz az egyetem, mert már unalmas a téma."

Néhány hallgatónak igen kiborító az egyetemi évek elején eltöltött idő, főként az azt követő pillanat, amikor rádöbbennek, hogy ez nem álmaik oktatási intézménye, mert bár papírjuk lesz majd arról, hogy ők végzett színészek, ám, a papíros mögött az esetek többségében igen kevés egyetemen elsajátított konkrét tartalom van. Nagy Zsolt: „…valami ránk jött Szabó Zolival. Nagyon súlyos két hét volt ez az életünkben, azt hiszem az a legjobb szó rá, hogy kibuktunk. Felmentünk az osztályba és törtünk-zúztunk, én például ablakokat rugdostam be. Novák Eszter állított le minket. Akkor éreztem úgy, hogy nem bírom tovább. Persze most jut eszembe, már első év végén sem törődtek velünk. Akkor dolgoztunk az Emberke Tragédiáján. Az osztály teljesen magára volt hagyva, Kerényi Imre és Szirtes Tamás nagyon keveset jártak bent, amikor pedig éppen bent jártak, akkor se mondtak semmit. Mi csináltunk mindent, mi szerveztük, mi rendeztük. Sőt azzal kezdődött az egész, hogy mindenki rendezzen meg egy színt az Emberke Tragédiájából. Én a Bizánci színt kaptam. Akkor is kiborultam. És ilyenkor az a legnagyobb baj, hogy senkin nem tudod levezetni csak a partnereden. Ha jobban belegondolok, már elsőben arra gondoltam, hogy nem ezt, nem így akartam.” Így vagy úgy, de mindig ugyanarra a következtetésre jutunk. Az egyik hallgató igen tömören és pontosan határozta meg, hogy mi a baj: „Mindannyian tudjuk már mennyit ér az egyetemi oktatás: mesterséget alig tanítanak, a tánctudást sem kérik számon, a kottaolvasást sem, a nyelvtanulást sem, egyáltalán semmit nem kérnek számon."

Sok osztályvezető tanár akarva-akaratlanul a vérrel és verítékkel önállóan megszerzett, kétes ízlés talaján álló szakmai tudás kikaparása felé terelgeti a hallgatókat jelenlétének kezdetben fájó és érthetetlen hiányával. Ettől a hallgatók, főként kezdetben begörcsölnek, majd, amikor nagy kegyesen megérkezik a várva várt segítség, akkor sem tudnak mit kezdeni vele, hiszen vajon mennyit ér egy könyv, amelybe bár az élet minden bölcsessége bele van írva, de nem tudunk olvasni! Hiányoznak ugyanis a módszeres együttlétek, az együttes munka során kialakítandó közös nyelv segédigéi, a kapaszkodók és a lépcsőfokok. A hallgatók többsége egy puzzle darabjait kapja meg, ám soha nem látják az egész képet. Valaki mindezt találóan úgy fogalmazta meg, mintha egy kávét kedvelő embernek csupán a zacc jutna csészéből. Szerencsére alig akad olyan tanítvány, akivel egy életre sikerül meggyűlöltetni a kávét. Legfeljebb a diploma átvétele után elölről kell kezdeni mindent. Vagy majdnem mindent. Természetes tisztában vagyok azzal, hogy akár máris parázs pedagógiai vita kezdődhetne arról, hogy vajon mi a jobb és hasznosabb: a hallgatók kezét fogva, lépésről lépésre, velük együtt haladva mutatni az utat, vagy látszólag magukra hagyni őket, a háttérből figyelni önismeret növelő elkalandozásaikat és csupán egy-egy pontnál, ám akkor nagyon határozottan közbelépni. Ez utóbbihoz azonban bizonyosan kell tudnunk, hogy megalapozott, biztosan átlátható és létező meggondolás áll a háttérben. Úgy érzem azonban, mindez meddő volna.

Kurt Lewin (1890-1947) a neveléstudomány megkerülhetetlen szaktekintélye három nagy pedagógiai irányzatot különböztetett meg: az autokratát, más néven herbartiánust, a liberálist, más néven laissez faire módszert és a demokratikust. A porosz autokrata irányzat nem igényel hosszas magyarázatot, hiszen itt a hallgatók minden gondolata a tanár gondolata, önálló elképzeléseknek nincs helyük. A laissez faire irányzat lényegében a koncepció nélküli teljes magárahagyottságot jelenti, hadd növekedjék a kertben az összes növény úgy és arra, amerre kedve van. A demokratikus nevelés természetesen a leghatékonyabb, ám a tanár számára talán a legfárasztóbb, mégis egyben a legfelszabadítóbb és a legtöbb sikerélményt adó is. Ez a reformpedagógia irányzat egyetlen pillanatra sem mond le a hallgatók tudatos irányításáról és pszichológiai motiválásáról, ám ez semmiképpen sem a tanítványokra való rátelepedést jelent. Sokkal inkább állandó ösztönzést, a kihívások megteremtését, állandó készenléti segítséget és szakmai tanácsadást, lépésről lépésre történő problémafeltérképezést és megbeszélést, együttműködő tevékenységellenőrzést, az önálló gondolkodás és a kritikai érzék fejlesztését. Mindennek természetesen egyetlen fő célja van, hogy a hallgatók az adott intézmény falain belül eltöltött évek után a kapu kilépve, képesek legyen saját szakmai életvezetésük kialakítására. Ez még abban az esetben is igaz, ha jelen esetben egy olyan hivatásról beszélünk, ahol – a színészeket tekintve legalábbis – a szakma természeténél fogva kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek.

Mindezek fényében érdemes meghallgatni, miket mesélnek a hallgatók egyes konkrét helyzetekről. Csányi Sándor: „Az egyetemen leszokik az ember arról, hogy megtanuljon módszeresen és szisztematikusan dolgozni. Igazából rá sem szokik. Persze iszonyatos mennyiségű a munka, ami egyfelől jó, hiszen dolgozunk, másfelől azonban rászoktat a panelek használatára, hiszen nem marad idő az elmélyült munkára. Ha mosolyogni kell tudom, hogy van nekem egy, ami elég jól áll, és akkor ezt beteszem ebbe, meg abba. Ha vakarom a fejemet, akkor azt hiszik bizonytalan vagyok. Minél tovább csinálom ezt, annál unalmasabb színész lesz belőlem, mire végzek. Elméletileg biztos jó, hogy dolgozzon sokat az ember, de így elaprózzuk magunkat.” Milyenek a mesterségórák az egyetemen? Melkvi Bea: „Elsőben, kiderült, hogy három mesterségtanárral fogunk dolgozni. Kerényi Imre osztályfőnökkel, Szirtes Tamással és persze ott volt a zenés mesterségtanár Nagy Viktor is. Kerényi elég ritkán jelent meg. Órát inkább Szirtes tartott, elsősorban helyzetgyakorlatokkal foglalkoztunk, Nagy Viktorral pedig nem volt óránk. Három hétig bejárt ugyan, de nem derült ki, mit kellene zenés helyzetgyakorlat címén csinálnunk, azt sem tudtuk, miről szól az óra. Később már nem is volt óránk. És az ember pánikba esik, mert nem tudja, hová jár. Szeretnék feladatokat kapni csak nem tudom, mi a feladat, és a tanár, akihez évekig szerettem volna bejutni nem jár be. Bejövünk háromtól hatig és önképzőkörözünk a magunk szakállára. Nem ezt vártam a Színház- és Filmművészeti Egyetemtől.” A hallgatók persze vérmérséklettől függően megpróbálnak beszélni tanáraikkal, elmondani nekik, mire vágynak, mit szeretnének, ám ez általában nem jár sok sikerrel. A hallgató semmiben sem vitapartner, ami azonban ennél sokkal rosszabb: nem partner úgy általában. A legfurcsább az egészben, hogy a tanárok többsége nem akarta felfogni, és észrevenni, hogy tanítványaik nem kioktatni akarják őket a mesterség rejtelmeiről, és a színésznevelés módszereiről, csupán a problémáikat szerették volna megosztani, de arra kevés ember kíváncsi. A dolog annál is inkább feltűnő, mert a szaktanárok, vagyis az ének- és beszédtanárok mindenre nyitottak, velük lehet beszélgetni, vitatkozni, sőt akár ellentmondani is. Kerényi Imrét azonban például egyáltalán nem érdekelte, hogy egyik másik tanítványa, mit gondol egy adott darabról vagy egy-egy szerepről. Íme a szenvedő szereplő véleménye, aki éppen vizsgára készül(ne): „Azt hittem, hogy a munka párbeszédként működik. Hát nem, veszekedés lett belőle. Azt mondta,(Kerényi Imre, a szerk.) a színész ne gondolkodjon, sose fogják szeretni az okos színészeket. A színész igyekezzen megérteni a rendezőt és megcsinálni, amit kérnek tőle. Egyébként sem látom magam kívülről. És nekem a kompozíció előtt is fejet kell hajtanom. Legyen meg a „diagonál”, „menjen a szoknya”, a „szerelemfolyadék jöjjön fel”. Mindezeket a problémákat azzal tetéztük, hogy a vizsga kettős szereposztásban ment. De amikor azt mondják nekem a 180 centimmel, meg az 60 kilómmal, hogy tegyem ugyanazt, amit a 155 centis 41 kilós osztálytársam, akkor itt valami nem stimmel. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy két színinövendék teljesen másképpen gondolkodik ugyanarról. De ez őt nem érdekelte, csak az, hogy ha megcsinált egy jelenetet, akkor abban ott kell felállni, és akkor kell odamenni a partnerhez, mert úgy csinálta a másik is. Így aztán nem lehet arról vitatkozni, hogy én mi szerint építek szerepet, amit egyébként negyedikig nem tudtuk meg." A „gondolkodjon a színész" vagy „ne gondolkodjon a színész" dilemmája egyébként elkezdődik az egyetemen és soha nem ér véget. Bodó Viktornak például egészen más a véleménye: „Nagyon szeretik a gondolkodó színészeket, pontosan azért, mert akkor nem kell annyit dolgozniuk. Ha két ember gondolkodik, akkor abból sokkal jobb jön ki. Biztos vannak ilyen rendezők, akik nem szeretik, ha a színész visszakérdez, beleszól, mert akkor szembesülnek a saját felkészületlenségükkel."

Senki nem tagadja, hogy a tanárok valamit meg akarnak tanítani, természetes azt, amit ők a saját ízlésükkel színháznak gondolnak, de megértetni ezt, legyen az akár jó vagy rossz, már kevesen tudják. A hallgató persze kérdezne, de: „Ilyeneket hallottunk: ne beszéljen vissza, ne kérdezzen a színpadról, persze máshonnét sem tudtam, mert mire felocsúdtunk, Kerényi már eltűnt. Nem volt ott velünk soha, amikor vége volt az óráinak elment, soha semmit nem tudtunk megkérdezni vagy megbeszélni. Egyre több lett a megválaszolatlan kérdés, mi pedig egyre kétkedőbbek lettünk.” Szabó Zoltán kissé másképpen fogalmaz: „Az itt tanítók közül sokan nem akarnak emberekkel foglalkozni. Színházat akarnak vezetni, igazgatók akarnak lenni, és nem akarják mélyebben megismerni a hallgatókat. Valahogy mi vagyunk miattuk, nem pedig ők miattunk. Még az is jobb volna, ha néhányan kinevelnék maguknak azokat az embereket, akiket elvisznek a színházukba, a többit meg sorsára hagyják, de ez sem történik meg."

A jövő szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy ki, melyik tanár keze alá kerül. Beszélni erről szigorúan tilos, tabunak számít, de a szakmában pontosan érzékelhetőek a frontvonalak: „Nem tudok kiigazodni a világban. Mire való az én színművészetis diplomám, amikor azt mondják, hogy ja, Kerényi osztályos voltál? Jaj édesem, maga is Kerényis volt, megint kezdhetek mindent a nulláról, magát is meg kell tanítani mindenre. Akkor most mit gondoljak arról, mire elég az, hogy ide jártunk az egyetemre."

A tanárok néha nem járnak órákra, de egyáltalán nem egyértelmű, hogy miért. Melkvi Bea: „Soha senki nem kéri számon, hogy bent voltál-e az órán, vagy sem. Van olyan tanár, aki azt mondja, most tartom a harmadik órámat tizenkét ember helyett ötnek, döntsék el: akarnak járni, vagy nem. Ha hárman ülnek ott, akkor legközelebb nem jövök be tanítani. Igaza van. Kimúlik az óra, de az órarendből nem húzzák ki, az indexben nem keresik meg, hogy miért nem írta alá X tanár úr." Bodó Viktor hasonlóképpen látja a helyzetet: „…én nem azt vettem észre, hogy a tanárok nem jönnek be. Egy ideig jöttek, aztán amikor elkezdték észrevenni, hogy mi nem járunk be, akkor már ő sem jött. Már az első félévben mindenki annyira elfáradt, hogy kirostálta azokat a tantárgyakat, amelyek nem annyira fontosak. Ha valamennyire igen, akkor bement aludni, és a mesterséget megcsinálta rendesen." Az alvásról Szabó Zoltánnak is eszébe jutott valami: „Nem tudom hol romlott el az egész. Talán ott, hogy reggel nyolcra bemész, akkor az elméleti részeket, meg a táncot nyomod kettőig, akkor elmész énekelni, háromtól mesterség órád van este hatig, utána vacsoraszünet. Héttől dolgozol tízig és ha benne vagy egy rendező-hallgató vizsgájában, akkor éjjel fél 11-től hajnal kettőig próbálsz. Előfordult, hogy hajnali fél négykor mutattunk meg valamit Székely Gábornak, de ő ott volt, figyelt, jegyzetelt, és utána még a rendező-hallgatóval is átbeszélte a látottakat. Ebben a tempóban én nem tudok reggel nyolcra bemenni elméleti tárgyakat hallgatni, mert elalszom otthon, de az órán mindenképpen."Csányi Sándor kritikusabban szemléli a hallgatók óralátogatását: „Az egyetemisták nem szerveznek maguknak tanárokat, nem járnak be az órákra és rettentően lusták. Ugyanolyan rosszul dolgoznak, mint a tanáraik, akiket bántanak. Nagyon rossz lenne, ha azt mondanánk, itt egy csomó lelkes fiatal, akik nagyon akarnak dolgozni, és van egy csomó öreg, aki ezt megakadályozza. Ez ugyanis nem igaz." A fentiek ismeretében legalább senki sem állíthatja, hogy a hallgatók nem szemlélik önmagukat jó adag önkritikával. Melkvi Bea: „Itt még soha senki nem itta meg a levét annak, hogy nem járt be valamilyen órára. Soha senki nem kérdezte meg, hogy miért nem tud valaki lelépni egy keringőt. Soha senki nem kérdezte meg a kimenő operettesektől, hogyan lehetséges, hogy nem tud mindenki kottát olvasni. És még soha senkin nem kértek számon semmit. Sem diákon, sem tanáron…A tanárok többsége azonban bejön, így-úgy megtartja az órát, és aztán mindenki könyörög a jobb jegyekért, mert az ösztöndíja múlik rajta. A tanár pedig legtöbbször azt mondja, na jó, és beír egy ötöst, ha kemény, akkor négyest. És a diákok kikérik, ha valaki azt mondja, hogy a maga indexét nem írom alá vagy ha kettest akar adni."

Sok kritika fogalmazódik meg a tanárokkal kapcsolatban, és a hallgatók pontosan tudják, kire számíthatnak és kire nem, kitől tanulhatnak és kitől nem. Csányi Sándor: „Őszintén szólva a szakmában nincs éppen túl jó híre az egyetemnek. Ez abból érzékelhető, hogy egy sereg ember nem jön tanítani, akiknek pedig itt kellene lenniük. Sokakkal beszélgettem, és mindenki húzta a száját. Elvileg nagy volna a felelősség, hiszen az osztályvezető tanároknak le kellene mondaniuk a saját karrierjükről. Elvileg. Itt sajnos nem állnak sorba az emberek, hogy taníthassanak. Nem tudom, hogyan volt mindez régen, de úgy sejtem akkoriban nagy dicsőség volt itt tanítani. Most nem az.” Kocsis Gergő: „Az egyetemen azért több legitim ember van, mint nem. De akik nem azok, azok erősen mételyezik és rontják a színvonalat, a hangulatot, az ízlést és az intézmény egész hírnevét.” Van akiknek annyira rossz a véleménye, hogy a lehető legsarkosabban képes csak megfogalmaznia a véleményét: „…le kellene cserélni az egész tanári kart, úgy ahogy van, az összes emberrel együtt. A takarítókat is. Lehet persze, hogy túl keményen látom. De mindenképpen újra kell gondolni, ki az, akinek a kezébe osztályt lehet adni. Mindenféle legendák keringenek a mesterekről, például Várkonyiról, meg a többiekről. Ők tényleg mesterek voltak, valóban értettek a szakmájukhoz. De az elmúlt időszakban nem volt egy olyan erős korszak, hogy azt mondhassam, föl tudok nézni azokra az emberekre, akik a tanári karban vannak. Nehéz így beszélni, hogy nem mondhatok neveket… Elsőben elmentünk és megnéztünk egy-két színészt, akik tanítottak. Nem voltak jók. Hogyan lehet így egyetlen mondatát is komolyan venni?" A hallgatók szerint akadnak olyan tanárok, akiket bár nagyra tartanak, mégis észrevesznek velük kapcsolatban egy apróságot: „Sok jó előadónk volt, jött például Ascher Tamás, Gothár Péter, Szász János. Egyik jobb volt, mint a másik, de hasonlítottak egymásra, valamennyien a tradicionális színházat ismerik."

Vajon meglepődik-e bárki, ha a pozitív tanári példák a hallgatók többségénél ugyanazokat az embereket jelentik, az ő számuk tizenöt alatt van és pontosan tudható kikről is van szó. A bábszínész osztály valamennyi tagja és mások is elismerő hangon említik Békés Andrást, akiről tanítványa, Kocsis Gergő így beszél: „Békés nagyon jó tanár és ez tíz embert mentett meg ezen az egyetemen a bábszínész osztályban. A puszta tény, hogy Békés András jó mester, jó színésznevelő, az ő ízlése és akaratossága vitte el odáig az osztályt, hogy néhányan, akik nagyon akartak valóságos színészekké lehettek.” Nagy Zsolt: „Második év végén Novák Eszter tartott kurzust. Feltűnő volt a különbség, ugyanis személyében végre egy tanár jött be az ajtón. Ha ő lett volna az osztályfőnökünk mesternek is hívhattuk volna… Harmadik év végén nagy nehezen kaptunk egy tanárt, Méhes Lászlót. Ő beszélt először a test központjáról, arról, mikor, miért kezdődik el egy zene, miért kezdek el énekelni, mikor történik, hogy már nem tudok prózában beszélni, hanem el kell kezdenem énekelni… Sok tanár szakmai képességeit nem kérdőjelezhetem meg, hiszen ők már letettek valamit az asztalra. De jobban oda kellene figyelni. Az más dolog, hogy sok olyan tanár is tanít az egyetemen, akit semmire sem tartok. Őket el kellene küldeni. De például Máté Gábort, Gálffi Lászlót, Pintér Tamást vétek lenne elküldeni. Viszont okosan tenné az egyetem, ha például Horváth Csabát elhívná és ő azt taníthatná, amit nyáron nekünk Gyulán. Mi a testközpont, hol van vége a kezednek, hol kezdődik a tested?” Mint ahogyan már beszéltem róla, állandó konfliktusok forrása, hogy melyik tanár mikor tud, és mikor nem tud jelen lenni. A hallgatók szerint Máté Gábornak és Zsótér Sándornak szakmai és egyetemi életüket mindig tökéletesen sikerül összeegyeztetniük, ez pedig csupán annyit jelent, hogy aki nagyon akarja képes arra, hogy megoldja. De lássunk még jó tanárokat. Melkvi Bea: „Nem minden és nem mindenki rossz az egyetemen. Hálás vagyok az énektanáromnak, Flohr Máriának, aki nélkül se ének-, se beszédhangom nem lenne. Tőle nagyon sokat tanultam. Ugyanez érvényes a beszédtechnika tanáromra, H. Kalmár Zsuzsára. És Hegedűs D. Gézától is nagyon sokat tanultam, ő felelősen tanította végig az osztályunkat. Ő premiere hetében is bejött órát tartani, vagy ha nem tudott, akkor előre bocsánatot kért, kiosztotta feladatot és bepótolta az óráját… Akadnak olyan tanárok, akikért érdemes bemenni. Nagyon szeretem Kerényi Ferencet, aki magyar színháztörténetet tanít. Minden órájára bejön, mindegyikre készül, van rendes tanmenete, pontosan tudja, milyen anyagot akar leadni. Még azzal is tisztában van, melyik diákja kicsoda. Sajnos erre mondja sok színészhallgató: jaj, elmélet, mit érdekel az engem, a tehetségem kibontakoztatásához nem kell. Lator László fantasztikus tanár, de rá se nagyon tart igényt, se a diák, se az egyetem. Sajnos engedik őt kikopni. Kornissal a műelemzés, isteni volt, amíg csinálta. Pintér Tamás órái elengedhetetlenül fontosak, mert a színésznek bizony kondícióban kell lennie. Ő szigorúan tud edzeni, mégis szórakoztató, mert szereti az óráját és tanítványait. Ők mind fontosak, mert ennek a mesterségnek – ha a színészet az – az ismereteit nem lehet csak mesterségórán elsajátítani." Szabó Zoltán: „Zsótér Sándor nagyon sok erőt öntött belénk. Összezuhantunk és ő rengeteget segített, hogyan menjünk tovább, hogy csak a munkánkkal törődjünk. Ugyanez igaz Novák Eszterre, Zsámbéki Gáborra és Lukáts Andorra is.”

Néha mindenki számára a legegyszerűbb megoldásnak tűnik, ha vendégtanárt hívnak. A hallgató számára szélesedik a paletta, megismer egy újabb alkotót, ha szerencséje van még tanulni is tud tőle. Melkvi Bea: „Szerettünk volna vendégtanárt hívni. Tanulni szerettünk volna. Összeállítottunk magunknak egy listát, de addigra már nagyon rossz volt a viszony az osztályfőnökünkkel és nem tudtunk, hogy fogjunk hozzá. Szirtes Tamással dolgoztunk, ő mindig megtartotta az órákat, csodálkoztunk, hogy Kerényivel miért nem találkozunk.” Az osztályvezető tanár szempontjából gyakorta leegyszerűsödik a helyzet, neki ugyanis ekkor már nem kell bejárnia az órákra. Újabb probléma, ahogyan azt korábban már Zsámbéki Gábor említette, a vendégtanárt kínos ellenőrizni, hogyan venné ki az magát.

Néhány embernek „speciális" igényei lettek volna. Csányi Sándor: „Rengeteg a panasz, hogy nem lehet bejárni bizonyos órákra, mert korán vannak. De közben ez nem igaz, mert be lehet járni. Az azonban biztos, hogy szellemileg iszonyatosan elavult. Például az egész világ tele van jobbnál jobb mozgásszínházakkal. Köztudott, hogy a színészeknek mennyire fontos a testük: tudni kell, milyen az, amikor az ember keze elindul, vagy amikor leteszi egy asztalra. Elvileg tudni illene, hogyan kell átmenni a színpadon normálisan. A színésznek egyszerűen birtokolnia kellene a saját testét. De semmiféle ilyen képzés nincsen…, dolgoztunk Horváth Csabával, ez jó volt. Az elsősöknél már jött Ladányi Andrea. Ez nagyon jó. Nagyon örültem volna, ha több mozgásszínházi tréningen vehetek részt, vagy jó lett volna bábozni tanulni. Van ugyan bábszak az egyetemen, mi mégsem kóstoltunk bele. Akkor itt vannak az elméleti órák. Ezekre bejön, aki bejön, de soha nem lehet pontosan tudni, milyen óra van most. Van ugyan valami tanterv, de általában beszélgetünk valamiről. Én például világirodalomból semmivel nem tudok többet, mint amikor fölvettek, de ugyanaz érvényes a magyar irodalomra is. Jó törekvés volt, amikor Kiss Csabával darabokat elemeztünk. Órarend szerint egyébként teljesen mást kellett volna csinálnia. De például nincs is drámaelemezés tantárgy. Lehet, hogy elméletben van, de mégsincs."

Néha egészen kis dolgokból lehet lemérni egy egész szakma állapotát, ahogyan azt Bodó Viktor megfigyelte: „Amikor elkezdtünk dolgozni az osztályteremben, nagy kupleráj volt. Mindenki dohányzott, az osztályterem egyszerűen borzalmas volt. De azért mindig takarítottunk. De a tanárok nem szóltak egy szót se. Azért mondom ezt az egyszerű példát, mert pontosan az ilyen dolgokból látszik az egész rendszer. Már azon sem csodálkozom, hogy a takarítónők is úgy takarítanak, hogy körbemosnak mindent.” Általában azonban más alapvető hiányai is vannak az oktatásnak. Ismét Csányi Sándor: „Filmezés egyáltalán nincsen, pedig ott a filmes szak. Ha valakit kiszúr magának valamelyik filmrendező, akkor elviszi, és a vizsgafilmjében szerepel, de soha nem voltak közös óráink. Azt sem tudom, mit kell csinálni a kamera előtt. Ráadásul jó lenne gyakorolni is és még nem élesben. Egyedül Szász János óráin csináltunk videós gyakorlatokat. A többi osztálynak egyáltalán nem volt ilyen." Előfordult, hogy egy filmrendezőszakos hallgató kiszemelte magának az egyik színészhallgatót, ám őt nem engedték át a filmesek kezébe.

A bábosztályban külön problémák is akadtak, ahogyan arról Kocsis Gergő beszámolt: „…bábszínész osztályként komoly hátránnyal indultunk. A mi vizsgáink bizony a szakma igen jelentős részét egyáltalán nem érdekelték. … Az osztályba, amelyet már régen el akartak indítani és amelynek indítását az UNIMA és a Magyar Bábszövetség kezdeményezte, az egész országból mindössze 38-an jelentkeztek. Ebből csak háromnak volt meg mind a két keze, legalábbis ezt mondták a tanárok. A jelentkezők közül így mindössze ötöt vagy hetet vettek fel, a többieket a színész felvételik bizonyos fordulójáról, hol a másodikról, hol a harmadikról hívtak át. Azt mondták: színésznek nem lennél túl jó, de itt a vissza nem térő alkalom, hogy bábszínész lehess.” A bábszínész osztály hallgatóival azonban volt egy kis komplikáció, tudniillik a többség az istennek sem akart bábszínész lenni. Többeket taszított a dolog, ráadásul az egészet ízléstelennek találták, szakmai tanárukat, Lengyel Pált pedig alkalmatlannak. A számok tükrében mindez annyit jelent, hogy a tízfős osztályból mindössze hárman lettek bábosok, mindhárman lányok, Kovács Kata, Rácz Krisztina és Rácz Kármen. Bár a világban rendkívül erős a bábszínház-művészet az osztály mégis csupán egyszer kapott külföldi vendégtanárt, ő is későn érkezett és ráadásul ő volt az egyetlen vendégtanár négy esztendő alatt. Mindez természetesen azt jelenti, hogy a bábosok nem tanulták meg a világ legjelentősebb bábtechnikáit, görcsös utódképzés folyt csupán, ám mint látjuk elég rossz, mindössze 30%-os hatásfokkal. Egyvalami azonban jó is volt Kocsis Gergő szerint: „…hihetetlen helyekre vittek ki minket külföldre. Őrületes bábelőadásokat láttunk Európában. A bábművészet nem érvénytelen dolog, ezt sikerült bebizonyítaniuk, csak éppen amit ők produkáltak az rémségesen sivár.”

Visszatérve a hagyományos színészképzésre, felvetődhet a kérdés, vajon létezik-e bármiféle tanterv vagy tanmenet, amelyet a diákok már 1990-ben és most 2000-ben is hiányoltak a megmozdulások alkalmával. A kérdésre a színészhallgatók nem tudtak válaszolni vagy nemleges választ adtak. A dolog tehát nem egyértelmű, de annyi bizonyos, hogy az egész oktatás tele van labilis, változékony helyzetekkel, hiába próbálná megkeresni valaki a víz alá rejtett oszlopokat, amelyek segítségével lehet járni a vízen, ilyeneket nem fog találni, legfeljebb vizes lesz a feneke. Melkvi Bea: „(Kerényi Imre, a szerk.) az első féléves vizsgák után bejött és azt mondta: nagyon jó osztály, remek vizsga volt, nagyon jó helyen tartanak. Közölte, átugorjuk a Molnár Ferenc jeleneteket, mert az már nekünk „megvan" és Csehovval foglalkozunk. Csak azt nem tudtuk, mi van meg, honnét lenne meg, és valóban megvan-e." Egy kicsit később, váratlanul elmarad egy zenés vizsga, ismét Melkvi Bea: „Harmadikban a zenés vizsgát nem említettem. Nem volt. Második félévben felvetette az osztály, kérjünk ígéretet Nagy Viktortól, hogy be fog járni és valamit konzekvensen végig fogunk próbálni. Vagy kérünk egy másik tanárt, aki ráér. Elhisszük, hogy elfoglalt, rendezni kell külföldön, csak akkor ne tanítson. Ezután mindenkitől nagyon kikaptunk, hogy ezt hogyan képzeljük. Azt mondták, erről szó sem lehet, hogy vesszük mi a bátorságot ahhoz, hogy ultimátumot nyújtsunk be Nagy Viktornak, de ő mindenesetre megígérte. Azt mondta, három héten belül hozza a darabot. Egy hónapon belül letette, odaadta a korrepetitornak, aztán két és fél hónapig nem láttuk. A kitűzött vizsga előtt két héttel megjelent és megkérdezte, hol tartunk a daltanulással. Bejelentett, hogy két hét alatt színpadra rántja az egészet. És akkor mondtuk, éppen ezt akartuk elkerülni. Meg is mondtuk, hogy nem fogunk vizsgázni, hiszen nem volt tanárunk, rendezőnk, akivel csináljuk. Vizsga helyett Kerényinek zongora mellett a korrepetitorral elénekeltük a többszólamban megtanult egész darabot. Kerényi akkor belátta, hogy ez így tényleg nem működik, hiszen mégis csak kínos, hogy két év után még mindig nem volt zenés vizsgája az osztályának. Majd ő megrendezi nekünk, mondta. Közösen kiválasztottuk a Godspelt. Hozott egy koreográfust, nagyon rendesen dolgoztunk, mindenki táncolt, bejárt és tanult. És működtek a számok, a koreográfiák, énekeltünk és nem láttuk Kerényi Imrét. Háromszor jött be, mikor már ment a próba. Fent táncoltunk a színpadon, megjött Kerényi, gondoltuk mindjárt megkérdezzük tőle, hogyan legyen ebből darab. Csináltunk két figurát háttal és mire megfordultunk üres volt a nézőtér. És ez háromszor-négyszer előfordult. Az lett a vége, hogy nem készültek el a prózai részek a vizsgához. Egyetlen mondat hangzott el két dal között. Ezután jött Zsótér Sándor, akit sikerült meghívnunk, mert tetszett Kerényinek a Patkányok előadása, amit Zsámbéki Gábor osztályának csinált. Zsótérral nagyon élveztük a munkát és a darabot is.”

Laissez faire, ismételhetem újfent a francia közigazgatás és Kurt Lewis pedagógia irányzatának azonos műszavát. Nem tehetek mást, minthogy ellentmondok azoknak, akik szerint a művészetoktatáshoz nem szükséges tanterv. Egyfelől ez mégiscsak oktatás, méghozzá a legrafináltabbak és legmagasabbrendűek közül való, másfelől a saját szememmel láttam színészpedagógiai tantervet néhány évvel ezelőtt. Leírva és használat közben. Nem az egyetemen.

Ha azonban ennyire ad hoc minden, mégis miért jó elvégezni az egyetemet, vagy mégsem szükséges talán? Nagy Zsolt: „Az érvényesülés szempontjából. Nem a papírról beszélek, azzal nem érek semmit. Azért mert van diplomád, nem biztos, hogy színész vagy. Én a kapcsolatokról beszélek. És persze jó volna itt az egyetemen mestert is találni." Persze kimondhatjuk teljesen nyíltan is, hiszen úgyis mindenki tudja miről van szó: a bebiztosított jövőről. Másvalaki erről így beszél: „…az egyetem nagyon fontos. Ez a szakma nagyon kicsi. Kevesen vagyunk, és mindenki mindenkit ismer, és a vérkeringésbe igazán itt lehet belekerülni. Ha nem kerülök bele, akkor nem tudom azokat a dolgokat megcsinálni, amiket szeretnék. Ilyen egyszerű.”

Az egyetemistáknak azonban az esetek többségében arról is határozott véleményük van, hogy mit kellene megváltoztatni. Nagy Zsolt: „Én azt mondom, hogy túlképzés van, nem engednék ki ennyi embert az egyetemről. Jöjjön ki évente öt színész egyetlen osztályból, de azok legyenek nagyon jók. És legyen rosta harmadikban és negyedikben is. Mivel nincs sokan ellazulnak, érzik, hogy már nem történhet nagy baj és nem dolgoznak. Szerintem az egyetemet ötévesre kellene csinálni, és az első évben alapos elméleti képzést nyújtani. A hallgatóknak alaposan kellene ismerniük a művészettörténetet, a festészetet, a költészetet, a zeneművészetet. Ezekre fektetném első évben a hangsúlyt és a nyelvtanulásra, második évben a mozgásra, utána reggelenként lenne egy kis táncóra. Aztán már csupán a mesterségre kellene minden erővel koncentrálni. Aki hajnali háromig próbál, az bizony semmiféle órára nem fog bemenni reggel nyolcra. Pláne olyan héten, amikor az ember egyszerre három vizsgában is részt vesz. Akkor nincs megállás." Kocsis Gergő a helyzetet inkább a színház és nem a tanítás oldaláról látja: „Szerintem nem kellene az embereket gyakorlatra küldeni, annak nem sok értelme van, hogy harmad évben az egyik nagyszínház utolsó sorában statisztálunk. Bent kellene maradni az egyetemen, amelynek egy ténylegesen létező fiatal színháznak kellene lennie, ahol igazi művészeti vezetéssel, érvényes előadásokat kellene létrehozni harmadévtől fölfelé. Kellene egy komoly repertoár, és ezt kellene valamilyen marketinggel felpezsdíteni, hogy működjön és járjanak oda az emberek. Egy rendező ne ott próbálja ki azt a színdarabot, amit jövő évben meg akar rendezni másutt.” Valaki más azonban a jelenlegi helyzetet a lehető legegyszerűbb módon fogta fel és a szakmában is akadnak nem kevesen, akik szerint a helyzet kizárólag fentről oldható meg: „Az biztos, hogy valakinek erősen kézben kellene tartania végre a dolgokat. Szükség lenne egy rektorra, egy teljesen független emberre, aki csak az egyetemen dolgozik és aki azonnal kirúgja azokat, akik nem dolgoznak vagy akiket nem érdekel. Akkor mindenki átgondolná, vajon akar-e itt tanítani."