Kóristából szólista
2004.11.24. 15:28
Nők Lapja Évszakok interjú Csányi Sándorral.
Nők Lapja Évszakok interjú:
KÓRISTÁBÓL SZÓLISTA
Nők Lapja: A Kontroll és a Terézanyu története stílusban, fajsúlyban fényévnyi távolságra van egymástól. Könnyen sétál át az ellenőr szimbolikus szerepéből a hétköznapi amorózóéba?
Csányi Sándor: A Terézanyu nem egy „nézd meg, röhögj egyet, felejtsd el” típusú film. A magányról, szeretetről mesél. Arról, hogy nem kell megfelelni az adott divatnak, ahhoz, hogy szerethetőek legyünk. Igaz, a trendi csajok és pasik pláza világában játszódik, de éppen őket akarja megszólítani.
N. L: Szerepe szerint Kéki Kata három hódítója közül ön az egyik. De nem az igazi. Mi nem stimmel a figurával?
CS. S: Az én figurám lenne pedig a megoldás, olyannak is játszottam. Spontán, jó dumás fickó. Nála kellene a nőnek megtelepednie – csakhogy akkor harminc perc után vége volna a mozinak.
N. L: Mindenesetre pénzes pasas lehet.
CS. S: Ebben a történetben mindenki jómódú.
N. L: Ön a nyolcadik kerületben van igazán otthon, ott kezdett közös életet egy huszonöt négyzetméteres lakásban pályatárs feleségével Pokorny Liával. A környékbeli srácok Herkulesnek hívták, és filmrendezőnek gondolták. Azóta több mozifilmben játszott, s tavaly novemberben megszületett Misi fia. Saját „szocio-sztorijában” mi változott még?
CS. S: A Lakás maradt a nyolckerben, de ötven négyzetméteresre tágult. Ma már többen megismernek, főleg a Kontroll sikerének köszönhetően. De a filmek gázsija egyelőre arra volt elég, hogy „betömködjük a lyukakat”. Volt némi adósságunk. Persze nem azért jöttem a pályára, hogy meggazdagodjam. Ötéves korom óta színész akartam lenni. Ha nem kerülök be a főiskolára, maradtam volna holtomiglan kórista a Kaposvári színháznál.
N. L: Hámori Gabriella osztálytársa volt, együtt kezdtek a Radnóti Színháznál, sokadik filmben játszanak együtt. És a magánéletben milyen?
CS. S: Eleinte nem voltunk nagy haverok. Komolyabb feladatban is csak harmadévesen dolgoztunk együtt először. Ez röhejes, hiszen összesen heten voltunk az osztályban. Mindkettőnknek sok hülyesége volt, de elég másfélék.
N. L: Elemezzük!
CS. S: Gabit nem szeretném kibeszélni. Ami engem illet: én a főiskolán annyira nagyképű voltam, hogy néha még magammal sem álltam szóba. Lelkileg amortizáltam a többieket, amiért máig szégyellem magam egy kicsit.
N. L: Gabi mesélte, hogy gátlásos, nehezen megnyíló lány volt, akit szorongatott a főiskola „őrölt” légköre. Akkoriban mennyit tudott erről?
CS. S: Sok mindent tudtunk egymásról, hiszen magándrámáinkat beleépítettük a helyzetgyakorlatokba. Emlékszem, Gabinak is jöttek jelenetei, amelyek azt mesélték el, milyen volt az élete, amikor még élt az édesanyja. Viszont egy csomó tényszerű dolgot- például kinek mivel foglalkoznak a szülei- még a haverjaimtól is csak a diploma után, tudtam meg. Gabival nem analizáltuk agyon a múltat. Elég volt néhány önironikus visszaemlékező mondtat. Ezek begyógyították a sebeket-, ha voltak olyanok egyáltalán.
N. L: A feleségét sosem zavarta, hogy a közönség hajlamos összemosni színházat és valóságot? Sokan hiszik, hogy civilben is Gabi párja.
CS. S: Akkoriban játszottuk Gabival a Liliomot a főiskolán, amikor megismerkedtem Liával. Természetes számára, hogy nagyon jóban vagyunk Gabival- illetve most már mind a hárman. Gabi sokszor feljár hozzánk. Amúgy meg tényleg annyiszor eljátszottuk már a szerelmespárt, hogy az életben semmiképpen nem futhatna erre a dolog. Színészként szerintem könnyebb hűségesnek maradni: ha megélem a feladatot, akkor estéről-estére megtapasztalhatom a hódítás dicsőségét. A rivaldafényben, a feleségem szeme előtt. Teljes siker, semmi lelkifurdalás.
N. L: Az alig egyéves kisfia jövőjét túlzás lenne jósolgatni. Másfelől a művészpárok csemetéi mégiscsak a kulisszák légkörében nőnek föl.
CS. S: Nekem boldogságot ad ez a pálya. Ha a gyerekem tehetségesnek mutatkozik, nem fogom visszatartani. Ellenkező esetben viszont csak kínok várnának rá.
N. L: Épp a napokban nyert újabb díjat a Kontroll, méghozzá Chicagóban és Kijevben. Ezzel nőtt az esélye, hogy külföldi filmek kategóriában az Oscar- díjért is versenybe szálljon. A nemzetközi sikerből mennyit tud kamatoztatni?
CS. S: Ajánlották, hogy vágjak össze egy DVD-nyi anyagot a filmjeimből, és küldjem ki Los Angelesbe. De hogyan járjak szereplőválogatásra az USA-ba? Mondjak fel itt a színházban, hátha bejön valami? Miből fedezném addig a dolgot? Ha kapok egy feladatot, akkor miként bírnám ki a család nélkül? Ráadásul olyan országban akarjak boldogulni, ahol az emberek kétharmad része túlsúlyos és idegesítően heppi? Viszont szem előtt kell tartanom, hogy Kelet- Európában az idősebb generáció jelentős része az elszalasztott lehetőségei miatt boldogtalan.
N. L: Mi a megoldás?
CS. S: Fene tudja. Szeretek itthon lenni, érzem, hogy fejlődöm a színházban. Ez az igazi közegem. De vajon mi a garancia arra, hogy negyvenévesen- miközben idióta tévés feladatokat vállalok, hogy fizetni tudjam a csekkeket- nem verem majd a fejemet a falba: elpuskáztam életem legnagyobb sanszát. Ráadásul hazudnék, ha azt mondanám, hogy a hírnév nem érdekel. Nagyon is izgat, vajon milyen volna Martin Scorsesével, Robert de Niróval forgatni.
N. L: valahol azt írták, ön a magyar de Niró.
CS. S: Vajon mi jobb: hazai de Nirónak lenni, vagy Csányi Sanyiként próbálkozni Amerikában? Abban, bízom, hogy nem áll meg az a jelenség ami a Sose halunk meg című filmmel kezdődött, és folytatódott- egyebek közt- az Üvegtigrissel, a Valami Amerikával, a Kontrollal, a Terézanyuval. Ha a magyar filmet újra megszereti a közönség, ahogy azt Jávor Pál, Kabos Gyula idején tett, akkor jó itthon is filmszínésznek lenni. Akkor nem kell megválaszolhatatlan kérdéseken rágódni.
Sztankay Ádám
|