A Kontroll című film főszereplője, Csányi Sándor nem csak azért büszke a föld alatt játszódó filmre, mert igazi sikerfilmmé vált, hanem azért is, mert szerinte érződik: ízig-vérig profi produkcióról van szó. Mint mondja, sokszor fájt a feje a föld alatt, a metróban hallható állandó zúgás pedig nagyon idegesítő volt olykor, de megérte a fáradtságot. A 28 éves színész a szó nemes értelmében tekinti hivatásnak a munkáját. Embereket szeretne szórakoztatni, mondanivalót közvetíteni, igényesen.

- Tisztázzunk valamit! Hogyan jellemezte a rendező a filmet, amikor megkért téged erre a szerepre? Mit mondott a filmről?
- Semmit. 2002. november elején kezdtünk forgatni, s a munka tavaly februárban fejeződött be. Én azonban a forgatás kezdete előtt egy héttel kaptam meg a felkérést a szerepre. Eredetileg ugyanis nem én játszottam Bulcsú szerepét, csak a másik srác végül valamiért mégsem tudta elvállalni. A rendező, Antal Nimród ekkor kért fel engem, s pár napom volt, hogy választ adjak neki. Végülis nem a forgatókönyv, s nem a történet volt a döntő, sokkal inkább Nimród személye, mert bár alig ismertem, láttam, hogy nagyon akarja ezt a filmet.

- A történet vége, hát hogy úgy mondjam, kicsit sem volt egyértelmű. Fejtsük meg: te voltál a gyilkos?
- Nos, biztos sokakat zavart, hogy nem vegytiszta a sztori vége, de ha az ember ilyen történetet szeretne nézni, akkor bármelyik jobb amerikai krimit vagy akciófilmet megnézheti. Sokat beszélgettünk erről, s úgy döntöttünk, jó, hogy nem egyértelmű a film vége, hiszen – s kérdésed is ezt bizonyítja – akkor a filmről még lehet beszélgetni baráti társaságban, munkahelyen, bárhol. Nekem viszont úgy kellett játszanom, hogy nem én vagyok a gyilkos.

- Hogy telt a forgatás? Téged vidéki gyerekként vonzott a metró?
- Nem vagyok vidéki. Bár az interneten az van, hogy Kaposváron születtem, ez nem igaz, Pesten voltam gyerek, mindössze egy pár évet, középiskola után éltem Kaposváron. Így aztán nem volt különösebb varázsa annak, hogy a metróban forgatunk. Sőt, tulajdonképpen meg is nehezítette az életünket, hiszen úgy éjfélkor tudtuk elkezdeni a munkát és reggel hatkor mentünk haza. Közben pedig a színházban is próbáltam, így aztán sokszor elég fáradt voltam. A metróban dolgozni egyébként fárasztó dolog. Abszolút ingerszegény a környezet, a neon állandó vibrálása fárasztja a szemet, arról pedig nem beszélve, hogy a lent folyamatosan hallható, monoton elektromos zúgás hosszú távon elég őrjítő dolog.

- Miért van az interneten, hogy kaposvári vagy?
- Nem tudom. A középiskola után elkezdtem gondolkozni, hogy hová felvételizzek, mert a Színművészetire elsőre nem vettek föl. Gondolkoztam a különböző színitanodákon is, de úgy gondoltam, hogy a főiskola a legjobb, mert ott vannak azok a tanárok, akiktől tényleg jól meg lehet tanulni ezt a mesterséget, arról nem is beszélve, hogy ott egész nap a színészettel foglalkozik az ember. Így a főiskola mellett maradtam, de lementem egy kicsit Kaposvárra, ahol volt lehetőségem, hogy a színház közelében legyek.

- Ennyire színész akartál lenni?
- Műszaki középiskolába jártam, ahol rajtam kívül egyetlen humán érdeklődésű ember nem volt. Egy horror volt... Így találtam rá a színházra. Ennek ellenére még a főiskola előtt a kaposvári éveket tök tehetségtelenként éltem meg, csak később jöttek a visszaigazolások, hogy mégis van keresnivalóm ezen a pályán. De ez nem zavart, mert szerettem játszani. Olyasmi ez, mint a játékszenvedély. Ilyenkor mindent kikapcsolsz, mindent el tudsz felejteni. Számomra a színészet hivatás: szeretném „szebbé” tenni általa az emberek életét.

- A Kontroll nem az első filmed volt, de az első, amely igazi közönségsiker volt. Érzed már a sztárságot?
- Nem, de bajban is lennék, ha érezném, mert szerintem hazánkban vannak a sztárok és vannak a színészek. Egyébként is, sztárnak lenni nem létező dolog egy ilyen pici országban. Vannak olyan szerencsés színészkollégáim, akik letettek már annyi mindent az asztalra, hogy az emberek nagy tömegben kíváncsiak minden mozdulatukra, de fontos dolog, hogy nem csak pár hónapig, hanem már hosszú évek óta. De egy orvos is lehet népszerű a saját szakmájában, a teljesítménye által. Vagy egy pék. Egyébként annyit érzek a közönségsikerből, hogy többen megszólítanak, s jönnek a biztató megjegyzések. Azt látom, hogy az embereknek bejött a film.

- Értem. De a Kontrollt egy hónap alatt százötvenezer néző látta, ami hazánkban nagyon jó eredmény. És a filmről még az is hallott, aki nem látta.
- Ennek nagyon örülök, hisz kevés az igazán közönségsiker magyar film. Az emberek elkezdtek bízni a magyar filmekben, s ez nagyon jó dolog. Az elmúlt 20 évben inkább rendezőközpontú filmek voltak, melyekre az volt a jellemző, hogy a rendező a saját kedvéért csinálta a filmet és a saját gondolatait akarta közvetíteni. Ráadásul a filmek egy jelentős része szólt arról, hogy ebben az országban nem lehet élni, stb. Namost erre sokan nem voltak kíváncsiak. Újabban ismét történet-központúak a filmek. A Kontroll rendezője, Antal Nimród ráadásul Amerikában élt, s az ő életéből kimaradt az elmúlt húsz év magyar filmgyártása, így egész más szemlélettel dolgozik.

- Ez miben nyilvánul meg?
- Például rengeteg beállítással dolgozik. Vagy állandóan pozitív megjegyzéseket tesz a színészekre, nem dorgálja le őket állandóan. Nagyon vigyáz a film képi világára, volt hogy annyiszor vettünk fel egy jelenetet, hogy már mindenki forrongott: minek még egy?! De neki még nem volt tökéletes, s addig csináltuk, amíg neki jó nem lett. Volt például egy érdekes történet is. Az egyik jelenetnél nem értettünk egyet abban, hogyan kellene megcsinálni, sokat vitatkoztunk is. Aztán megcsináltuk az ő utasításai szerint. Kisvártatva megszólalt, hogy, mégiscsak nekem volt igazam, az volt a jó, ahogy én mondtam, s megcsináltuk úgy is. Be merte vállalni az égést csak azért, hogy a jobb változat készüljön el. Ez a pont nagyon megnyugtatott. Egy átlagos forgatási nap amúgy 12 óra, nekünk viszont a metró üzemszünetében csak hat óránk volt, így keményen kellett dolgozni. Érdekes volt, hogy a forgatókönyv megfelelő oldalainak hátuljára mindig le voltak rajzolva a beállítások is, hogy jobban képben legyünk.

- Most dolgozol valamilyen filmen?
- Az Állítsátok meg Terézanyut! című filmben én vagyok a főszereplő három komoly hapsija közül az egyik. A főszereplőt Hámori Gabriella alakítja, aki egyébként is partnerem a Radnótiban, s sok szerelmespárt játszottunk együtt. Ráadásul a film látvány-stábja majdnem ugyanaz, mint a Kontrollé. Nagyon klassz párbeszédeket lehet hallani a filmben.

- A magánéletedről szinte semmit nem lehet tudni. Te magad akartad ezt így?
- Hiszek abban, hogy interjút adni felelősség, mert az ember véleményt formál vele. Így aztán a lehetőséget nem pazarlom arra, hogy magamról meséljek.

- Mégis, milyen vagy magánemberként?
- Kicsit tartózkodó, már nem vagyok pörgős, nem megyek mindig bulikba. Van egy jól működő házasságom, s baráti társaságom, akik közt nagyon jól érzem magam. Középiskolás koromban, s Kaposváron sokat buliztam. Azóta úgy érzem, nincs szükségem többre.

- Vezetnél tévéműsort, ha felkérnének?
- Nem. A színészek ázsiója eddig is sokat romlott az önjelölt sztárok miatt. Engem a jóisten megajándékozott ezzel a tehetséggel, ami nekem van. Szerintem a tehetségemet akkor tudom kamatoztatni, képességeimet fejleszteni, ha nem váltom minden áldott nap aprópénzre azt, amim van. Nézzük a műsorvezetést! Jókat mondani nem olyan nehéz, de akiben nincs szorgalom, alázat, és igyekezet, hogy továbbfejlessze tehetségét, az unalmassá, s érdektelenné válik.

- Látom, keményen a szakmai elveid mentén élsz. Az emberi elvek is ilyen fontosak az életedben?
- Igen, fontosak. A legfontosabb, hogy szerintem a művész halála, amikor azt hiszi, tudja a tutit, az az egyetlen járható utat. Ez a művész halála, remélem én el tudom kerülni azt a helyzetet, amikor majd könnybe lábad a szemem a saját nagyságomtól.

Varga G. Gábor